Feltárás - Kutatás - Munka
Schneeloch Höhle, Ausztria - Tennengebirge, 2000. Február 18-24.

A barlang adatai
Helyszín Ausztria, Salzburg tartomány. Hegység: Tennengebirge (2412 m)
Mélység: -1101 m (+132 m,-969 m). Új hossz: 4125 m
Bejárat: 1615 m tszf. KTSZ:1511-7
PF résztvevők: Marci, Pac, Veronka, Emil, András, MrHegyi, Leó

Nyakig érő hóban fúrom magam előre. Néhány mozdulattal félrekotrom a hó felső részét, beledőlök, rugdalózok, kapálok. A hóúszás, suhan át az agyamon, téli olimpiai szám lehetne.
A fenyőfánál cserélünk! - kiabál utánam Marci. Tízegynéhány fős, irgalmatlanul felmálházott csapatom számára próbálok utat törni a másfél méter mély hóval borított hegyoldalon. Meredek emelkedőn vánszorgunk, hatalmas fenyőfák között, ágaikat mélyen lehúzza vastag hóruhájuk. Balra tőlünk egy sziklafal válik ki a felszakadó ködből. Gyalogfenyők tekeregnek elő repedéseiből, a leglehetetlenebb helyekre verve gyökeret, jégcsapok lógnak az áthajlások peremeiről.
Elérem a megbeszélt fenyőt, Marci átveszi a hókotró szerepet. Félredőlök, társaim libasorban haladnak el mellettem - délutánba hajlik az idő, és kora reggel óta úton vagyunk, a derűs arcokon már látszik a fáradtság. Visszamegyek a néhány száz méterrel hátrébb hagyott hátizsákomért.

Átázva lekuporodok pihenni, körülölel a télbe dermedt alpesi erdő fagyott csendje. Egyedül vagyok a fölém magasodó fákkal; rezzenéstelenül állnak a több mázsás, hófehér köntösbe burkolt óriások, semmi sem mozdul. Szétfoszló leheletpárával távozó zihálásom az egyetlen hang, de nem töri meg a fagyos némaságot - harmonikusan illeszkedik a táj hangulatához. Ebben a pillanatban az egyik tűlevelű ág felpattanva megválik fehér bundakesztyűjétől. Tekintetemmel követem, ahogy a lepottyanó hótömb kis felhővé robban szét az alsóbb ágaknak ütközve.
A nedves ruháim alá bekúszó hideg kiszakít a jóleső szemlélődésből. Fölveszem a hátizsákomat és a többiek után indulok.

Salzburgtól délnyugatra fekszik a Tennengebirge hegység valamivel 2000 méter fölé nyúló karsztos tömbje. Felső régiójának platóin több nagy aknabarlang is nyílik. Csapatunk az FTSK barlangászaival erőinket és felszerelésünket összedobva, a Schneeloch (Hólyuk) -1101 méter mély végpontjának elérését tervezi.
A barlang zömében függőleges aknákból áll. A bejárathoz közel van egy enyhén emelkedő, szétfagyott, omladékos termekből álló zóna, majd -300 méteren egy fosszilis és -400 méteren egy lejtős aktív meander szakítja meg az aknasort, végül a végponti zónában lesznek vízszintes szakaszok. A barlang legmélyebb pontján szifont jelöl a térkép.
A bejárat megközelítésének nehézségei ellenére biztonságosabb téli időpontban felkeresni a magashegységek barlangjait, mert nyáron vagy ősszel egy hirtelen támadt zápor földalatti árvizet okozhat, ami rendkívül veszélyes a lent tartózkodó csapatra nézve.
Még az ősszel egy előőrs meglátogatta a hegységet, megkeresték a bejáratot, és egy remek éjszakázó helyet is kiszemeltek nem messze tőle, egy elhagyott pajtát. Eddig tervezünk ma fölérni. Ehhez mintegy 900 méter szintet kell leküzdenünk a parkolótól, barlangász- és hálófelszerelés, élelmiszer, és 1300 méter kötél tekintélyes súlya alatt görnyedve.

A mély hóban, föl-fölszakadó ködben, és a lassan ránk szálló sötétben, az őszi csapat helyismeretére bőven támaszkodva, átázva, kimerülve érjük el a pajtát, hamar a nyakára hágunk az előkerült lélekmelegítőnek.

A feltárás
Másnap első körben egy kisebb csapattal vágunk neki a barlangnak. A -450 méteren található bivakig tervezünk lehatolni, a többiek néhány órával később követnek majd minket.
Kissé felszállt a köd tegnap óta. A fenyőhatár fölött járunk, széles platóperemi lejtőn túrjuk előre magunkat a hóban. Egy sziklafalból mered ki a hatalmas barlangszáj.
Öt méter átmérőjű lejtős folyosóba kell behatolnunk, a vastagra duzzadt jégcsapok és függönyök szinte teljesen elzárják a bejutást. Utat rugdosok, csakúgy röpködnek a jégdarabok, rögzítek egy kötelet, és lecsúszunk a bejárati jéglejtőn. Olyan érzésem van, mintha egy nagy ragadozó hegyes fogai közé furakodnánk be, rettentő optimizmussal.
Fölgerjesztem a lámpámat és a térképre pillantok - néhány méter múlva kezdődnek az aknák. Nagyszelvényű járatban haladunk, omladéktömbökön mászunk át, mindenütt sejtelmesen csillogó jégnyelvek lógnak a plafonról. Pár méteres jéglejtő következik.
- Ez lesz az első akna?
- Ez. Vigyázz, harmincas.
Marci kurvára vigyáz, mialatt kötelet csomózok egy kőtömb köré, megcsúszik, és a rákötött három nehéz beg már rántja is le a lejtőn. Az utolsó pillanatban beakad valamibe, megkapaszkodik.
- Ha már ott vagy szereld is be!
- Küldd le a kötelet meg egy kötélgyűrűt!
Leengedem, amit kért, meg a fúrógépet is, Marci gyorsan rögtönöz egy kikötést egy kőbütyökre, és leereszkedik az aknába. A térkép szerint 30 méter mély az első akna, de Marci egyre mélyebbről hallatszik, nitteket fúr, majd fölkiabál, hogy elfogyott a kötele, az akna meg megy tovább le a feneketlen sötétségbe.
Nem nehéz összerakni a történéseket: A térkép nem jelöl ilyen méretű aknát, és nittek sincsenek benne. A barlangban szerintem tizenöt éve nem járt senki, ennek az aknának a bejárata azóta olvadhatott ki. Tehát nem bejárás, hanem felfedezés lett a programból!
Nem jövök zavarba, Marci után indulok az összes kötelünkkel, aki nagyon élvezi az ismeretlen akna kiépítését, buzgón furkálja a nitteket, és egyáltalán nem zavarja, hogy alig fél órája hajszál híján beleesett a feneketlen semmibe.
Az akna felső 60 métere barátságos szilvamag szelvényű, 8-10 méteres hosszabb és 2-4 méteres rövidebb átmérővel, a falakat vastagon borítja a jég. Egy kis párkányból rövid, hóval-jéggel kitöltött oldalakna indul, ám hamarosan elszűkül.
Tovább ereszkedve az akna kitágul, helyenként több mint 10 méter átmérőjű, aztán - másnapi mérésünkből derült ki - 185 méteren leérkezünk a törmelékkel borított aljára. Marci mosolygós arca a szokásosnál is jobban szikrázik, ékes kiszólásoktól sem mentes beszámolójából ordít a lelkesedés, és meander is nyílik az omladéklejtő alján - folytatódnak az ismeretlen szakaszok!

Belegyűröm magam a járatba. Barna és poros a fal, rég jártak erre a vadózus, járatformáló vizek. Néhány kanyar után omladékos terembe bukkanok ki, sőt, nem is terem, újabb akna! Lerugdosok néhány követ a pereméről - amolyan 30 méteres ereszkedés lesz. Az alján apró tócsa jelzi, hogy itt már 0 fok felett van a hőmérséklet. Egy kisebb tereplépcső után folytatódik a meander, de nagyon elszűkül - úgy tűnik, mára ennyi volt a felfedezés.

Visszamászva a nagy akna aljába, összefutunk az épp érkező második csapattal. Úgy döntünk, hogy a következő napokat az új részek feltárásának szenteljük, és csak a hét második felén indulunk a végpontra, addig a bejárathoz közeli cúgos termek egyikében rendezünk be bivakot, és...
- Vigyázz!! Esik!! - spriccelünk szanaszét, mentve az irhánkat. A becsapódás tompa puffanását felerősítik a falak. A vagy száz méterrel fölöttünk mászó Csóka beghúzó zsinórja oldódott el. Könnyen pecsétet csinálhatott volna bármelyikünkből. Viszont a frissen talált új részek névadási problémája is megoldódott - a zuhanástól elposszant a begben egy palack pálinka, kellemes cefreszag terjeng a levegőben. Légy tehát Pálesz-akna.

A fölső szakaszokat ismerő Frédi egy, a bejárattól nem messze eső nagyobb termet javasol a bivak számára, ahol némi munkával alvóhelyeket egyengethetünk polifoamjaink alá. Utolsónak maradok, sokáig eltart, míg egy ekkora aknából kimászik a csapat. Halványan lobogó karbidlánggal indulok a többiek után, átvágok egy termen - az egymásra hányt kőtömbök között hokipályát alakított ki a hegy dermesztő leheletű szelleme. A befagyott tó körül jéggyertyák őrködnek, mozdulatlanságba fagyott vízesés csillan lámpám fényében.
Fáradtan álldogálok a jégen, fél vállamon a beggel, az izgalmasan alakult nap édesen zsibbasztó kimerültségével a tagjaimban. Csiklandozó borzongás szalad fel a gerincem mentén, - a vacsora és a hálózsák melegének közeli ígéretére a bivak felé veszem az irányt.

A következő nap a Pálesz akna feltérképezésével telik. Az új rész 280 méter összhosszúságú és 220 méter szintkülönbségű.

A végponti túra
Zoomfénynél dideregve kikászálódok a hálózsákból. Mínusz négy fok körül ingadozik a hőmérséklet. Életet lehellek a főzőbe, és fölteszek rá egy másikat. Az hamarosan kellően bemelegszik, jégdarabokat dobálok az edénybe, és amíg olvadozik, aktív ugrándozással bemelegíthető a láb is. A meleg vízbe a teafilter előtt a karbidtartályok kerülnek engesztelésre, fagyottan nem jár a pumpa.
- Lehozhatnánk egy hűtőszekrényt hősugárzónak. - így Ferike.

Megbeszéljük a programot. Két csapat indul a végpontra. Az első egység ma -450-ig szerel, és a Polski-bivakban tölti az éjszakát. Az ehhez szükséges kötelek az új részekben vannak, páran vállalkoznak a kiszerelésre. Ezalatt a bivakig beszerelő csapat ellátogat a barlang fölső részeibe, majd begelés után indul le. A második szakasz 12 órával később startol bivakoscucc nélkül, és 450-en nem állnak meg, pihenés nélkül haladnak tovább a végpontig. A Polskiba visszatérve bebivakkantják magukat az éppen fölkelő első csapat hálózsákjaiba, és addig pihennek, amíg azok megjárják a végpontot. Ismét meleg váltás, a kettes alakulat néhány beggel kikotródik a barlangból, a többiek pedig rápihennek a kiszerelésre. Péntek hajnalra kiér mindenki. Insallah.

A fölső szakaszok bejárása mintegy 100 méter szintkülönbséget jelentő könnyű, másfél órás túra. Agyagporral borított omladékhegyeken mászunk át, a barna felületek és a hatalmas, sötét terek tompán nyelik a fényt. Hatalmasra duzzadó jégtornyokat, lefolyásokat kerülgetünk, nagy termek váltják egymást törmelékes szűkületekkel. Dermesztő a huzat, ami nem fagyott, az poros.

A jégbivakba visszatérve összepakoljuk a végponti köteleket. A bivakfelszereléssel együtt hat beget kell levinnünk - nehezek, mint a disznó -, meg a fúrót. Még egy tea, egy karbidolás, elszütymörgünk ezzel-azzal, indulhatunk. (Ligety Marci, Szabó Dénes, Kertész Ákos, Hegyi Zoli, Vajdics Pac Andi és Leó alkotja a rohamcsapatot.)

Az első akna hihetetlenül rozsdás, fagyott nittjei előrejelzik a viszonyokat, p28, p7 - fantasztikus jégképződmények között ereszkedünk, egy hokipályára érkezünk és egy csúszdán haladunk tovább. De mindjárt a harmadik akna tetejét teljesen befagyva találjuk - több méter jég borítja be a hasadékot. Szerencsénkre Marci és Dénes szemfülesek, találnak egy szűk, eltömődött repedést, amiből hosszas munka árán kiizzadnak egy televízió méretű kőtömböt, szabad az út!
A beszerelési vázlatot régi térkép és hiányos leírás alapján állítottuk össze, az aknák meg nagyon eszik a köteleket, hamar kiderül, hogy nem lesz elég a felszerelésünk ahhoz, hogy leérjünk a 450-ig - Ákos visszamászik a bivakba még két húszasért. 150 méteren elérjük a Pornoklamm szűkületét. Csavaros egy aknabeszállás, lábaimmal a mélységnek kalimpálva próbálgatom egy ideig a medencecsontomat, míg sikerül átcsúsznom.
Szeszélyes alakú, csillogó jégalakzatokkal díszített negyvenes akna következik, majd egy harmincas, amit a vázlat nem is jelöl. Az alpesi tél fagyos lehelete 200-250 méterig is lehatol, jéggé dermesztve minden csepp vizet, szétporlasztva az öreg, fosszilis aknákat.

A barlangot lengyelek kutatták úgy huszonöt éve. Más elképzeléseik lehettek a biztonságról: akna szájába nemigen telepítettek nittet, egyébként csak minden harmadik szükséges helyre fúrtak, de azt is úgy, hogy az majd félig kilógjon.
Régi, rozsdarágta kikötési pontok, a barlangkutatás korábbi generációinak mementói... Ennyi maradt ránk felmenőink örömeiből, szenvedéseiből, diadalából.
Ez az M8-as alapcsavar, amit épp most fúrtam ebbe a gyönyörű vetősíkba, félúton a fagy és a pokol között, juttat-e bármit a 20 év múlva itt átszerelő következő barlangász eszébe?

Az aknák vége előtt rendszeresen kifogyunk a kötélből. Mint lehet tenni - akna aljától 4 méterre csomónátszerelés egy kötélgyűrűre, aztán az utolsó másfelet leugrani. Kifele menet majd ágaskodunk.

300-on vagyunk, egy vízszintes járatszakasz kezdeténél. A túrát a térkép felett tervezgetve a most következő Roboter kanyont gondoltuk a nehéz résznek. De amit itt találtunk, az több, mint egy egyszerű geológiai pofátlanság. Ezek a Tennenebirgébe szivárgó link karsztvizek katasztrofálisan trehány módon hagyták félbe a meander oldását - rettenetesen szűk a járat. A nagyobb begeket néhol szét kell pakolni, hogy átférjenek. Csatárláncban, egyenként adogatjuk át a végtagjainkat. A lábam úgy megszorul, hogy három részbe kell szedni, de úgy sem fér át - a felét inkább otthagyjuk.
Két és fél óra alatt tesszük meg ezt a száz métert - legalább a hangulatunk víg.

A következő ötvenes akna omladékból indul. Olyan tróger a kőzet, hogy a lehelettől is szétreped. Ahol akad egy tenyérnyi szilárdnak tetsző folt a falon, oda behajtok egy nittet, valahogy csak sikerül biztonságossá tenni ezt a szakaszt.
-400 méteren látunk először vizet. A Heimstraße mosott, széles, vad meanderébe ereszkedünk be. Ívelt és darabos formákba törnek a falak, odébb meg a vastól rozsdavörös, töredezett kőzetbe gyönyörű, matt fényű hullámokat formált a víz. A szélesedő tócsák combfeszítő traverzekbe kényszerítenek, beterít a szertefröccsenő vízpermet, amint kisebb letöréseken igyekszünk át. Talán a fáradtság, talán a rétegdőlés teszi, de valahogy minden fogás, minden lépés lejtős, rosszul áll, vagy nincs is.
A kötelünk viszont elfogyott. A sár alatt, vízben itt-ott fellelhető néhány 20 éves lengyel vitorláskötél-foszladékból csomózott szakadvánnyal beépítem a következő két lemászást - a vázlat itt is mást jelöl. A magasan nyíló bivak-oldalágat észre sem vesszük, túlmegyünk rajta. Szerencse, mert igénytelen, függőágyas sárdagasztó, bár nyáron az egyetlen árvízmentes hely.

500-on találunk egy lakályos kis termecskét. Csendesen csordogál a víz a falról, apró kézmosótócsa a sarokban, s hozzá közel, sima, mosott sóder az ágyunk. Két-három fok lehet, héttel melegebb, mint a fönti bivakban. Hamar bedurrantjuk a főzőket, rástartolunk a hálózsákokra és a jól végzett munka kellemes zsibbadtsága lüktet fáradt tagjainkban, miközben a vacsorát kanalazzuk.
Valamikor az alvásidő közepén befut a második csapat (Rádi Károly, Kovács "Bivakkirály" Ferike és Bulldog Tamás), néhány keresetlen szóval megemlékeznek a Roboterről, aztán elnyeli őket a sötétség; folytatják a túrát lefelé.
A végpontszerelők visszatértével és a horizontális pózok minden lehetséges változatát kimerítve, 16-18 órás hentergés után örömmel válunk el hálózsákjainktól. Sajnos a fiúk nem jutottak a végpontra, -800-on elfogyott a kötelük, és a hátralévő apró, ferde aknákban szabadmászásra fáradtan, ilyen nagy mélységben nem vállalkozhattak.

A bivak után a Klap-klap meander és a Galeria Dolce Vita járata vezet tovább lefelé. Igazi öröm a tágas, széles meanderben, rohanó vízfolyás mellett mászni, haladni. Közben tovább gyűjtjük a kötélcafatokat, még szükség lehet rájuk.
A Today Night Fever Saal egy nagy terem, - a távoli vízmorajlás és a sötét tónusú falak sajátos, nyomott hangulatot árasztanak. Néhány méter fölmászás - dübörög a huzat -, majd egy hasalás a híg sárban és kezdődik a találó nevű Vanilia-Schocolade látványos aknasora. Hatalmas, széle-hossza-teteje nincs kürtő oldalában ereszkedünk apró lépcsőkön, letöréseken, vízesés mellett. Az aljára érve bokáig ér a falakról lefolyt csokoládé, de 2 méter magasan éles, egyenes határ - fölötte a fal vaníliapudinggal van kikenve. Nagyon képszerű.
-800-on majdnem megakaszt egy határeset mellszorító, aztán egymásra billent kőtömbök között meglátjuk az utolsó beépített akna beszállását; eddig futotta Kareszéknak a kötél. Ereszkedés után hosszabb omladékban való tekergés következik, majd beérünk a szifon-zónába.
Még 80-100 szintkülönbség méter van hátra a végpontig, de a falakon látszik, hogy hóolvadás vagy nyári árvíz idején idáig gyakran megtelik a barlang. Három méter átmérőjű, fekete, zsíros fényben csillogó, hullámosra mosott csőben haladunk. A barlang legmegkapóbb részében járunk, bár most csontszáraz, érezhető az áradó víz vad, dübörgő ereje. Az egyik emelkedő folyosószakasz alján rengeteg, teljesen simára csiszolt kőfocilabda gyűlt össze. Lépteink keltette éles csattogásukat fülsértővé visszhangosítják fel a falak.
Szűkös kötélcafat-készletünk takarékos bánásmódra kényszerít. A hosszabb-rövidebb ferde ereszkedésekből Marci mindig lehozza a kötelet. Kell is, mert az utolsó 10 méter nem mászható. A szifon csendes, sejtelmesen zöld, titokzatos vizébe mélyen belelátni. 1101 méter. Körbeadjuk a rituális végpontszalonnát végpontmustárral.

Idővel, energiával jól állunk. Hogy a Bivakkirályok tudjanak bőségesen pihenni, megpróbáljuk a túrát 12 órásra kihúzni. Különösebb problémát persze nem okoz úton-útfélen megülni.
Kifele menet az omladékban Dénest légitámadás éri. A sisakjáról pattan a combjára a 15 kilós bomba, szegény Derelyefülű keze-lába szanaszéjjel gurul lefele az omladékon. Napokkal később is tenyérnyi lila folt éktelenkedik a találat helyén. Hajszálon múlt a komoly következményekkel járó, súlyos baleset.
Bár a vékonydongájúak föl sem veszik, a lapító a hordómellűeket fölfelé megizzasztja. Egyéb közjáték nélkül, kellemesen fölkorzózunk 500-ra.
A bivakban nyögvenyelősen ébredeznek a fiúk - tegnapi kimerítő napjuk után még a 12 órás alvás is kevésnek bizonyult. A hálózsákból, leereszkedő szempillák alól figyeljük, ahogyan összevakaróznak, felmarkolják a három végponti beget meg a fúrógépet, és elcsörömpölnek a kijárat irányába.
Alvás után a már ismert járatokon és aknákon krollozunk kifelé. A Roboter nem lett tágasabb, a begek sem lettek sokkal kisebbek. Láncba állunk, préseljük kifele a disznókat.
A kiszerelés fennakadás nélkül halad. Az overáll minden húzásnál tüdőfacsaró porfelhőt lövell ki. Az utolsó szakaszon Frédiék elénk jönnek, segítenek a cipekedésben. Péntek reggel 6 körül megérkezünk a fagyos bejárati bivakba.

Időben vagyunk, sietve és dideregve pakoljuk össze a hátizsákjainkat, átöltözünk, és kilépünk a világosságba. A ködös fenyvesben a mély hó ellenére néhány óra alatt leérünk az autókhoz.

Ilyen is ritkán adódik az embernek - reggel egy alpesi ezres barlang sötét mélyén ébred, de este már a saját meleg ágyában hajtja álomra a fejét.

Emlékezetünk élménydús hetet őriz.

(c) Leó

2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR