Túrák
Denali-túra (Alaszka, USA) 2003. február 15. - március 15.

A szabályos alakú, szinte klasszikus Mount Hunter az ötezer méter fölé nyúló ormáról merészen szaladnak le a az északi falának mély hóba burkolt sziklabordái. Tekintetem végigjáratom a csúcstól a gleccsert balról övező hegyek cakkos gerincén - embert próbáló hegymászótúra volna -, mely szemben velem lágyabb ívű hágóba alacsonyodik le egy kissé. Oda tartunk.

Lihegve pillantok hátra a hátizsákom vállpántja fölött. A hatalmas gleccservölgy hófehéren szikrázik a vakító kék téli égbolt alatt. Jobbra tőlem a majd ötezres Francia-hegy függőgleccsereiből csüngő jégtornyok groteszk, fagyott szobrai meredeznek. Hátrafelé, délnek messze kilátok az Alaszkai-hegységet körülölelő olvadékvíz-síkságra. Kiváló háttér lesz - már tegnap ittjártunkkor kinéztem - ahhoz a fényképhez, amit megcsinálni készülök. Kicsit megelőztem a mögöttem haladó Harcsabajuszt, hogy legyen időm elővenni a gépet.
Kissé oldalt lépek a kitaposott nyomból. A bakancsaimra szerelt túrasík ellenére combig süllyedek a puha porhóba, ledobom a hátizsákomat, és kirángatom a magam mögött vonszolt, alaposan megpakolt szánkót a nyomaimból, hogy ne legyen benne a képben. Levetett pehelykesztyűimet a kabátom melléhez gyűröm, nem akarom hagyni, hogy kihűljenek. Előkotrom a fotóstáskát a hátizsák tetejéből. Nem lesz jó, objektívet kell cserélni. Mire fölteszem a nagylátószöget, már nem érzem az ujjaimat. Hiába a polárkesztyű, ezt a mínusz 20 fokos fémdarabot szorongatva egykettőre kiszalad a meleg az ujjaimból. Még otthon bütyköltem egy külső energiaforrást a gép elektronikájához, az elemek a legbelső zsebemben melegszenek. Az állam alatt lóg ki a drót a szélkabát gallérjából, érzéketlen ujjakkal összeügyeskedem a banándugót, gyorsan fényt mérek. Nem árt vigyázni, reggel hozzáfagyott a szemem körül a bőr a kereső fémpereméhez.
Társam közben a megfelelő helyre ér, elkattintok egy képet, amint szuszogva-nyikorogva eltrappol mellettem. Jó kép lesz. Épp belepillantott az optikába szakállára fagyott öles jégdarabok mögül, miközben mint valami volgai gályarab, alaposan beledől a szánkójába.
- Jönnek a legények?
- Ákos igazít valamit a síkötésén. Ott vannak a hajlat mögött, épp nem látszanak.
Sietve elpakolom a gépet, fölrántom a vastag kesztyűket, kicsit csapkodok magam körül, hogy némi vért irányítsak az ujjízületeimbe. A mély hóból visszakászálódok a kitaposott nyomba - ezúttal nem esik le a sílécem, de nem is hiányzik a visszarakással járó újabb kesztyűtlen matatás - és igyekszem a mozgással átmelegíteni magam.

Sok fárasztó hacacárét vállal, aki a fejébe veszi, hogy fotókon örökíti meg a hegymászás pillanatait, és ez itt, Alaszkában, a Mount McKinley oldalán sincs másként. Főként ilyenkor, tél derekán.

A Mount McKinley, indián nevén Denali, Észak-Amerika legmagasabb hegye, 6120 méter magas. Lévén egyrészt a csúcshetes (a hét kontinens legmagasabb csúcsai) tagja, másrészt viszonylag könnyű, technikai nehézségeket nem támasztó hegy, a tavaszi-nyári szezonban rengeteg mászó és turista keresi fel. A téli időszakból viszont alig néhány sikeres megmászást jegyeznek a krónikák, ellenben annál több halálos balesetet.
Igen, attól a magányos hollótól eltekintve, aki majd két hét múlva fog majd elrepülni a fejünk fölött, a madár se vetődik a földgolyó erre a fagyos, távoli szegletére február tájékán.
Viszont az a négy apró fekete pötty a Denali hófehér téli palástján rettentő optimizmussal kergeti az álmait.

Dávid a téli vállalkozás kiagyalója. A grandiózus, a realitás és a lehetetlen határait feszegető terv jól illik nyughatatlan, összetett személyiségéhez. Sziporkázó stílusával elbűvölő tud lenni, és egy pillanat alatt meggyőz, hogy a kék fehér.
Ákos igazi csapatember, aki szinte minden helyzetben talál valami tréfának valót. Örökvidám hangulata ragadós és golyóálló. Miklós - alias Harcsabajusz kapitány - régi motoros az outdoor szakma mindenféle ágazataiban. Keményen tudja osztani az észt, de tavalyi tien-shani közös mászásunk alatt kiderült, hogy - hála célorientált toleranciánknak - remekül tudunk együtt dolgozni, és következetessége kiszámítható, stabil társsá teszi.

Tehát remek a csapat, gyönyörű a hegység, és csontig hatol a hideg. Miután a kis repülőgép kirakott minket és több száz kilónyi felszerelésünket, egy hétig tapodtuk a havat és vonszoltuk málhánkat a Kalhitna gleccser hóval borított hasadékai között. A tiszta anticiklonális időben a szél se lebbent, sziporkázott a kék ég, és szügyig ért a jó ropogós porhó.
De az idegenforgalom nyüzsgésébe belefáradt Denali zokon vette a csúcs körül téli vakációjukat töltő, rég elfeledett atabaszk indián szellemek megzavarását. Alkalmasint éppen síelhettek a nyugalmazott bölényfejű istenek, vagy tudom is én, mit csináltak, mindenesetre alig értünk 3200 méter magasba, a ködös idő és a havazás úgy beragasztott a sátorba, hogy nyolc napig még a legnagyobb szükség sem tudott rávenni, hogy kidugjuk az orrunkat. Illetve a pucér hátsónkat.
Készleteink hiába voltak bőségesek, a lehulló hó okozta lavinaveszély elmúlását, meg utána a csúcs elérését és a visszatérést nem tudtuk volna kigazdálkodni.

A kisrepülőgép ablakára nyomott orrom köré párafoltokat rajzol a kicsapódó lehelletem. Az alólunk kisuhanó gerinceket és gleccsereket bámulom. Az Alaszkai hegység sokkal északabbra van, mint az Alpok, így a jégkorszaki eljegesedések sokkal erősebben formálták, éles, csipkés alakzatokat hagyva maguk után.
A négy-ötezres vonulatok meglepő hirtelenséggel, alig néhány előgerincen át alacsonyodnak le a hegységet körülvevő síkságba. Hajdani gleccserek fenékmoréna-sáncai kanyarognak az olvadékvizek vájta árkok között, aztán átengedik a terepet a fenyveseknek.
Gyönyörű, vad, kihalt táj.

Elkattintok még néhány képet a plexin keresztül.

Alaszka atabaszk szó, azt jelenti Nagyország. Nem vagyok csalódott a mászás miatt. Rettenetesen beléd szerettem, hófehér Nagyország.

A Nagy Manitou legközelebb biztosan a kegyei közé fogad.

(c) Leó
2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR