Túrák
Dolomitok, 2003 nyara

A 2002-es PF túra nagy sikerére való tekintettel a - szerencsére valószínüleg hagyománnyá váló - eseményt idén is megrendeztük. Az ugyan azonnal sanda gyanút vált ki a széles tömegekből, ha a "nagy siker" kiszólás után a kommentátor belebocsátkozik a résztvevők számának ecsetelésébe, merthogy jelen esetben ez jócskán alacsonyabb érték volt, mint anno. Igaz, hogy a szervezés korai fázisában még duplázta a lécmagasságot, de aztán a nyár közeledtével mindenkinek jobb dolga akadt.

Tekintve, hogy a szervezési időszak majd kétharmadán átívelő éra során egészen duzzadt létszámban gondolkodott a komplett szakvezetés, s nem kevésbé tévesztve szem elől az előző évi tapasztalatokat, nevezett testület úgy vélte, hogy jobb eleve két kommandóval támadni. Az überkommandó a természeti törvények egyszerűségével Andrásbácsi felügyeletével, a Kocsonya Brigád pedig valamiféle laza társulásba szövetkezve az önszervező rendszerek mintájára filigrán felfűzött célpontláncot kijelölve látná el feladatát, ami idén is a jó levegőn, grandióz környezetben való egymás elviselésének hegycsúcsközelbe optimalizálása lett, szép fotók reményének folyton hátmegetti ólálkodásával. Az ötlet működött volna, a részletek a helyükre kattanva várták az indulást, mikoris elsőnek Andrásbácsiék rugdosták meg a tartópilléreket: Eső Dóri államvizsgája rácsúszott az Első Indulási Időpontra.

Tulajdonképpen nem tartozik ide az emberiség Általánosan Használt Hétköznapi Értelmében, de egy magasabb rend szerint viszont csakis itt definiálhatók a következők:

  • Első Indulási Időpont (EII): 2003, július 4.
  • Második Indulási Időpont (MII): 2003, július 11.
  • Harmadik, avagy Végleges Indulási Időpont (HII/VII): 2003, július 18.

Az államvizsgaidőpont-félelem miatt azonnal meghatározódott az MII is, és a két II közti ártalmas bizonytalansági időszak környékén megkezdődött a létszámerózió. A szpíker természetesen nem kíván véglegesen beülni egyik sarokba sem, szeret a ringen kívülről hozzáérteni, így aláhúzná, hogy nem tekinti a két jelenséget ok-okozati viszonyban levőnek. Az MII megjelenése utáni zilált időszakban az egyetlen biztos pont a Kétkommandós Technika Stratégiája volt, ami elsősorban a Kocsonya Brigádhoz vonzott új embereket. Ekkoriban bukkantak fel olyan nevek itt, mint a Petró-Markó centerhalf tím, Pavuk, Felcsúti csatárok, és a BorzsákVé-Králl söprögetők, a kapuban további, félig megidéződött szellemalakokkal, akik az egész szervezési időszak alatt hozták a totális bizonytalanság entrópiafrendli szellemiségét, s akiket a k.kutatók jelenleg is félistenként tisztelve tartósnak látszó megélhetésüket is köszönik. :) Az Überkommandót nagyjából fixen hozta az Eső-Kovács duo, illetve a Pataki, Szemerédi erőforrások. Volt ugyan sansz egy BorzsákKá-féle hatékonyságszorzásra, de a lehetőség a művészetek oltárán vérzett el - gyorsan, könyörületesen.

Az MII-vész által keltett hullámfrontot azonban relatíve gyorsan elhomályosította az egész történet legszomorúbb eseménye: Andrásbátyánk munkahely-általi beszabályozása, aminek azonnali következménye lett az MII teljes kivonása, és a HII bevezetése a továbbra is életerős EII mellé. Ettől fogva a létszám már nem nőtt tovább, két kivételtől eltekintve, akik közül az egyik a Véletlenek Ura, Mattburger "Gyomor" Zsolt barátom, a másik pedig Lányi Levi, a Cégautók Réme. Az ő megjelenésük az érett HII-érára tehető, amikor már lecsendesedett az izgatott aggodalom okozta totyorgás. Ezt azonban a Bátortalan Emilváltások, az Azonnali Ígéretvisszavonások, hosszú, csendes Elkötelezettségkerülések és az Autóbeosztási Idegbaj időszaka előzte meg. Ezek a kártékony jelenségek végül odáig fokozták a szakvezetés aggodalmát, hogy idejét látták egy Megbeszélésnek. Megejtettük. A résztvevők minden várakozást felülmúlóan nagy számban jelentek meg (rajtuk már csak az élelem és italmennyiség tett túl, hogy haza is beszéljek egy kortyot), viszont semmiféle konkrétumot nem tudtunk lefixálni. Két autónyi ember nagyjából összejött, ezt már korábban is tudtuk, de a Kornél féle csapat nem jutott dűlőre. Végül megállapodtunk a hozzávetőleges úticélokban, illetve hogy a Két Kommandó 18-án indul el, méghozzá sokkal szorosabb egységben, mint azt korábban terveztük - tekintve a drasztikusan lecsökkent létszámot. Az időpont átszabása ugyan tökéletesen keresztbe vágta Szemi barátunk számításait, aki továbbra is az EII mellett állt volna ki, de sajna addigra a létszámapadás alácsúszott a Kétkommandós szintnek, és épp mit volt mit tenni. Úgy döntöttünk, hogy a Hezitáló Alakulat vagy utánunk jön 21-én, vagy nem. Akadt köztük olyan, aki a szakmai karrierjét féltette, s olyan is, aki a Jósvafői Falunapok Projekt idei heppeningjét. Lényegretöréssel: a Hezitálók végül nem jöttek el már a Második, vagy Utolsó Megbeszélésre sem.

Ez pedig már a HII előtt két nappal volt, s ekkorra datálódik Levi és Zsolt komám entréje is, mely közül az utóbbi a szokásos "Jaj de jó, hogy látlak, jösz Dolomitokba? Ja, miért ne." dramaturgia mentén zajlott. S bár szükség volt pár további noszogató szessönre is, de tulajdonképpen megdöbbentően könnyen ment.

És akkor végre eljött péntektizennyolc, vagyis elkezdhetem az érdemi történetet, ami úgy kezdődik, hogy sutba dobtuk a Kétkommandós Technika Stratégiáját. Ehelyett a Háromrajos Csapatás Stratégiáját eszeltük ki, mert most már az étkezés szentségét tekintettük meghatározónak az autóbeosztás avíttos szempontja felett. Végül tehát kialakult az Eső-Kovács-Pataki, Szemerédi-Lányi-Pavuk, és Mattburger-Borzsák-Králl ütőképes bukolizáló szkvadronja. Kaják megvétettek, cuccok összepakolódtak, és az otthonfelejtendő tárgyak huncut félmosollyal nem szóltak egy szót sem az ajtón kisétáló túrázóknak. Minden rendben volt tehát, úgyhogy elindultunk az autóstalálkozóra, ami most a Batthyányi téri rakpart volt. Andráséknak legalábbis, mivel a Levi nem bírt letalálni kocsival, így ő a fenti úton vett fel minket. Kiderült, hogy Andi mégsem tart velünk, ám a kajákat rendben bevásárolta a csapatának, így a Leviéknek bőséges ellátmányuk, cserébe elhanyagolható főzőtudásuk volt. Ekkor dőlt el az autóbeosztás is, s ért minket az a szörnyű megrázkódtatás, hogy a Levihez kerültünk. Lányi Levente jó ember, de probléma van a vezetésével: életveszélyes. Fizikálisan túléltük, mondjuk, de ezt a magam részéről a katasztrófa-turizmushoz hasonlítom, abból is a minőségihez.

Aznapi első és utolsó célpontunk a P242-es, igen jól ismert parkoló volt az A2-n. Az odaúton beletanultunk a gyomorforgató majréba Levi mögött, jól jött a mégoly proli környezetben elköltött szunya is. Megemlítendő, hogy ezen az útszakaszon, valahol Körmend előtt megnyertem egy fogadást Veronka ellenében, s így egy egyenlőre még képzeletbeli, de annál nagyobb, finomabb túrórudi a járandóságom. Levi első Andrásékelhagyása után - épp egy gyengébb eltévedésben - fogadtunk, hogy mi vagyunk-é előrébb, vagy az Andrásék. Nem mi voltunk.

Másnap kora reggel ébredtünk, s nagyjából azonnal indulásra is fogtuk. Az Olasz-Osztrák határ Villach-i átlépésekor jutott eszembe, hogy tavaly bezony nem erre jöttünk, ám ekkor Levi már fényévekre elhagyta Andrásékat az egyik macho-adrenalin-padlógáz (MAP) rohama során, így persze nem is az A10-Lienz irányba mentünk. Na mindegy, a térképek alapján betaláltunk a Dolomitokba innen is, csak egy picit drágább volt a móka az olasz autópályadíjjal, illetve hosszabb a hegyifalvakban bénázó út miatt. De nem sokkal. Passo Giaú-ban összetalálkoztunk, és azonnal felugrottunk egy kis sziklára körbenézni, fotózni. Sármos egy hágó ez az biztos a Marmolada, Pelmo, Civetta látványával, na. Zsolt komám eldobhatott pár hektó nyálat, amint elkalimpált a fejünk felett egy kis sportrepellő, és megfogalmazódhattak benne újabb roppant költséges és roppant távlati tervek, legalábbis időlegesen.

Aztán csak beettük magunkat a kocsikba, és meg sem álltunk a következő helyszínig, ami most a feletti faházas nyaralók közti kis terecske volt, egy meglehetősen meredek, murvás szerpentin végén. Itt a rekkenő hőségben, brutál napsütésben és a burjánzó fű, illetve a háziak egy roppant megnyerő külsejű macskája kíséretében ad hoc reggelizést csaptunk. Az idillhez egy köztéri kút is hozzájárult. A felfrissülés után nekivágtunk az aznapi, ún. akklimatizációs túránknak, úticél a csúcsa, de legalább a nyerge. A túristaút kb. 50 méter után felvette a 35 fok körüli meredekséget, és hozta egészen egy kis fennsíkig, ahol szintén álldigált nehány faviskó, ha szerényebbek is. Itt pár natív kaszálta a rét füvét, illetve napozott, meg kutyát ugattatott. Tovább emelkedtünk, és eltekintve az apró kajapiapisi pihenőktől nagyjából egy menetben felugrattunk a nyeregig. Ez természetesen így szépen hangzik, de azért volt pár tüdőszakajtós rész... pontosabban pár olyan, ami nem volt ilyen. A nyereg maga viszont klassz volt, dús fűvel, baba kilátással... és semennyi árnyékkal.

Ez a kis hegyecske a Civetta Naplementében fotótéma pompás helyszínének ígérkezett a térképen, ahol nem láttuk, hogy mekkora felhők gomolyognak majd előtte. Hát innen viszont kiválóan észleltük őket. A nyeregben elidőztünk kicsinység, majd a monomániásabbja előrángatta a csúcsot, mink nyugodt, szelíd, józan emberek pedig szunyáltunk egy igen klasszat. De aztán jött a 17 óra, Veronnak pedig a kissé bedurrant bokája, ezért mi ketten nagy nehezen felrángattuk magunkat az ébrenlétbe, és egy bátortalan alternatív lejutási kísérlet után visszaindultunk az ismert úton, szépen nyugodtan, forrásnál töltve, szamócánál csámcsogva, pihenőnél pihenve, túristánál morogva. Még le sem értünk, már hátbavágott minket a Pataki elvts és követői által keltett lökéshullám, kapaszkodtunk rendesen. Majd a kis parkolóban heveny mosdás után gyors cuccolás, ajtócsapkodás és lezúzás következett. Irány az alvóhely, holnapi túránk kiindulópontja, rifúdzsó alatt nem messze található príma kis rétecske, szuper fenyvessel övezve, s meghintve pár egészen kapitális tehénszarral. Először persze megpróbáltuk a ház parkolóját, de ez túl 'kitett' volt a helyiek szemének, másrészt méteres rétegben borította a tehénszar, harmadrészt ettől aztán bűzlött is rendesen. Visszakotortunk hát a rétre, s hatalmas lendülettel kezdtünk a vacsifőzésnek, illegális sátorállításnak.

Aztán jött a reggel, Civettamászónap. Mint kiderült, ez a ház nem az a ház, ahonnan a Civetta-út indul, de sebaj, fiatalos lendülettel köpködtük a tüdőnket az Igazi Házhoz Vezető Út első, kb. 40 fokos szakaszán. Aztán elértük, és nekikezdhettünk végre a túrának. Ez azt jelentette, hogy azonnal 400 méter szintet kellett lenyelnünk a következő házikóig, ami egyrészt ellenszenves túristaáradatban, másrészt ezek vidám előzéseinek menetszelétől dobáltatva zajlott. Mi Igaziak ott hátul rendkívül rémes lelki és annál sokkal rosszabb fizikai állapotban kavartunk fel ezen a munkatábor-szakaszon, az élcsapat valahol messze elől, nem is emberek voltak, csak pontok, metafizikai axiómák. Én egészen biztosan meghaltam vagy négyszer ekkor, de ez jól is jött, mert adott egy kis lendületet a továbbiakhoz. A házikónál igen hűvös szél, felhőárnyék, és rettenetesen markáns konyhaszag, illetve fatüzelés szaga fogadott minket. Meg ezernyi túriszt, akik mint a hangyák rajzottak százfelé. Vagy legalábbis úgy tűnt. Mert amikor tovább indultunk az úton, valahogy arrafelé senki nem járt. De nem volt energiám gyanakodni, vészesen lemerült minden energiaforrásom, és bár néhány alacsony vállat még megkerültünk egyre lankadó tempóban, sőt abszolváltunk pár röhejesen könnyű helyre épített drótot is, de a jó morénás részek egyikén végül ledobtuk a batyut, és alaposan bekajáltunk. Ez ebben az esetben vagy két szelet csokit jelentett. Pár perc múlva ismét rendesen láttam, és észrevettem, hogy mindenki rángatja felfelé a beülőjét, mitöbb kisvártatva én is beöltöztem. Folytattuk az utat a most már tökéletesen vegetációmentes környezetben. Elég sokáig csatangoltunk, további vállakat kerülgettünk, beértünk végül egy katlanba, ahol a függőleges falat csak durván meredek falak határolták. Nyílvánvaló volt az útirány. Sajnos a valódi ferratát megnyitó kitett létrasorozat is, ami bemondás alapján kevéssé őszinte mosolyt csalt Zsolt komám képére, ám állta a sarat rendesen. A létránál persze kicsit alábbhagyott a vidámkodás, beszélgetés, később meg már energia nem volt sok a folytatásra. Látványban ugyan nem volt hiány, nagyon klassz az a környék (is), de ez az út igen hosszan szökken felfelé ugyanabban a függőleges stílusban. Egyre szaporábban döglöttünk le pihenni a hátsó traktusban. Az élcsapatot gyakorlatilag azonnal elvesztettük szem elől, Robi és Szemi utánégetőkkel haladhattak, így ismét átkerültek az "Ők" szociopszichológiai-absztrakt fogalomkörébe. Hmmm, vagy doppingoltak - ezen egyre többet morfondírozok. Mindenesetre mi is kolbászoltunk felfelé, már ezer évnek tűnt, de még mindig nem volt észrevehető változás a tájképben. Ez a gerincig tartó szakasz volt a legterhesebb számomra, csak pumpáltam a hegybe a kilózsúlokat, de semmi foganatja nem volt, mert emelkedni látszólag elfelejtettem. Volt egy-két vállacska, amit egyes kilátópontokból először lentről, aztán meg abszolút fentről láttunk, de tulajdonképpen a Hegy lelkileg terhelő tömege mindvégig felettünk volt, és nyomott vissza. A térkép alapján sejthető volt, hogy jelentős magasságot darálunk magunk alá, de körbenézve ez nem tűnt fel.

Aztán nem is olyan lassan megváltozott a terep, érezhetően vékonkábbak lettek a párkányok, és egyre többször szakadt meg a Drót Hegemóniája, néhol egészen arrébb kellett keresni a tovább vezető utat. Fura, mert a hegy alján tényleg vicces helyekre vertek vasat (pl. nem volt emelkedő, de szakadék sem), a tető felé meg egyre ritkásabb lett. Pedig ide elkelt volna, ha csak lelki támasznak is. Ez a szekció talán Veronnak volt a legnehezebb, de hamar átéreztük aggodalmát mi is a Zsolttal, amikor át kellett lépni egy mindkét oldalon a tengerszintig eső katlan által ékített, kövekből összedobált kis nyergecskén, ahol ráadásul az orkán is döngölt. Ekkor már minden második versenyző a vizespalackok alját nyalogatta belülről, és szilárdhajtóanyagból sem volt túl sok, úgyhogy most már a csúcsnak kellett következnie. De addig még egy rakás szikladarabot meg kellett kerülnünk és lassan a drótokat is csak emlékből ismertük, úgy eltűntek. És ebben az izzadságzivataros és nyűgös időben megláttuk a kereszt tetejét, és még csak messze sem volt! Megcsináltuk a dögöt!

A csúcson az élmunkások döglöttek a mikrosütőben, és már alig várták hogy felegyük magunkat, hogy végre bevághassuk a finomságokat, lelőhessük a fotókat, írhassunk a könyvbe és tunkoljuk le magunkat onnan, de iziben. De ez még arréb volt, előbb Kocsonyáék ismét beszélgetősre fogták, ecsetelték, hogy hogyan élték meg az először "na húzzunk vissza innen", majd a "hát most már inkább a másik felén megyek le" és minden második alkalomra a "'zdmeg, innen le nem megyünk élve!" hangulatokat. De a nap tényleg pirított, árnyék egy gramm se, úgyhogy mi is hamar lekanászodás-pártiak lettünk. A lefele út a hegy másik felén vezet, ahol a derót helyett inkább a kisebb-nagyobb sziklákon, zúzalékoson vezet az út. Milyen üdítő dolog is volt a lefelé menés! Hát még amikor egyszercsak elénk ugrott egy fullos kulcsoház natívokkal és mellette tökéletes olvadékforrásokkal! Nagy volt az öröm Kocsóéknál, teltek a palackok, mosódtak a pofák. András odáig merészkedett, hogy megpróbált szóbaelegyedni, és a várható időjárás felől tudakozódni, ám végül az "ööööö... si, si!" válasszal megelégedni. Ezt aztán meguntuk, és tovább mentünk lefelé a normál úton, mert most belátók voltunk.

Közben befelhősödött. A hegynek ez az oldala tűnt időjárásosabbnak már lentről is, most meg így mélyen az időjárásban ezt határozottan alátámaszthattuk. A dolog mennydörgésig, és ritkásan, de literes cseppekben hulló szemerkélésig is elment olykor. Az út továbbra is kitartóan meredeken lejtett és kizárólag köveken, zúzalékokon át vitt. Lassan minden Kocsonyásnak térd, boka és ízületi renyheséggel kellett birkóznia. A társaság lefelé menet is hozta a várható eloszlást: elől Szemi, Robi, Levi, őket Dóra és András követte, őket meg mi kerestük a horizonton, egyre lankadó lelkesedéssel. Végül késő délután, kora este értünk a valamelyest vízszintes terepre, és végre belekezdhettünk a fél hegy megkerülésébe, hogy bezárhassuk a kört. Ekkor már sántított, ki hol tudott, de a terepjelleg változása elhozta a sokadik optimizmus-hullámot is, és esmét beszélgetni kezdtünk. Ez tartott egészen a következő váll megkerüléséig, amikor világos lett, hogy itt most egész sokat fogunk felfelé haladni, hogy a nyergeket abszolválhassuk. Ismét lecsendesedtünk, talán csak a szitkozódások hallatszottak. Aztán bezártuk a kört, az ösvényt már reggelről ismerősnek kellett volna tekinteni, ami nem ment mindég, kissé hosszú volt a nap. Pl. furcsa mód most beiktatott valaki két-három plusz nyerget, emelkedőt, kerülőt, ami reggel még egész biztos nem volt ott.

És akkor besötétedett és köd szállt az ösvényre, és még hallottuk az előttünk levőket, ahogy idegesen kiabálják, hogy egyenesen menjünk, de nem volt világos, hogy hol. Így mindenhol egyenesen mentünk, és ezt is jól tettük, mert uszkve másfél óra múlva megláttuk a túristaházat, amely mellett már reggel is majd elokádtuk magunkat a sok túrista látványától, vagy méginkább a fatüzelés és a mindenféle rendű kaják kozmálásának szagától. Itt az überkommandót találtuk tettrekészen, pihenve, lámpákkal felszerelve és indulás közben. Így mi nem pihentünk egy cseppet sem, de már tíz méter múlva egyedül voltunk ismét, csak a katonásan csattanó bakancstalpakat hallottuk valahol előttünk. Következett tehát a jó 400m szint lefelé a brutálisan köves ösvényen, ami a legyöngült ízületeknek aztán végképp megadta a kegyelemdöfést. Volt itt aztán minden, sírásrívás, hörgés, szitkozódás, átkozódás. Majd eltapostunk egy fekete szalamandrát is a nagy frusztrálódásban. Nagyon lassan leértünk. Andrásék a távolból elemlámpával jelezték az útirányt, és mikor nagy nehezen odaértünk, a fél bandát a vaksötétben, az úton ücsörögve találtuk, ahogy csillagokat néz. Beh szép is volt, kár hogy elrontották a hirtelen felcihelődéssel és tovaindulással. De ez már sok volt, eltörtek a mécsesek, kiborulás és reklamálás történt, hiszen mi egyszer sem pihentünk! Ez is elmúlt, és jobb híján mi is elindultunk. A néhány elemlámpás köré mint lepkék gyűltek a hulladékfényen élők, és ebben a fura koreográfiában tántorogtunk vissza a házhoz, ahol a kocsikat hagytuk. Nagy volt a megkönnyebbülés, mikor végre odaértünk, csak szegény Robi vacogott nagyon, mert mint ekkor megtudtuk ő már jóval előbb meglépett a csapattól és előrerohant.

A tehénitatóban nagy mosdást csapott a csapat fele, majd a jó 3 perces autóút és végül a kipakolás, sátorverés, főzés következett a barátságos mezőnkön. A magam részéről a tegnap este behanrangozott patak keresésére indultam, de a mintegy két kilométeres meddő gyaloglás után abszolut hullaként, felbosszantva és továbbra is mocskosan tértem vissza, így inkább megettem a vacsimat. Jócskán az éjszakában mintha azt álmodtam volna, hogy végül csak bekeveredtünk a sátorba, na de aztán végre csend...

Másnap lett, abból pedig először a reggel. Azokon a fényes napokon, amik így kezdődnek, igazán nem szabad sokkal többet csinálni, mint élvezni a környezetben levést. Mi pontosan ezt terveztük. Ennek szellemében hosszas reggelizgetésbe kezdtünk, csámcsogva szemlélve, ahogy megjelennek a natívok is a tehénszaros rétünkön, kicsapják mogukat, gyereket vernek, szivaroznak, bort isznak, napoznak. A reggelizgetést adomázgatással vegyítettük, hogy jobban elteljék a kény. Végül belesodródtunk az ebédelés szükségébe, így azt is egy kalap alá vettük, ahol is egy fejedelmi adag tejbegrízzel végképp magasba hajítottuk a lécet hedonizáciálisan. Az ilyen fényes napokon is eljön az a pillanat, amikor már nincs hovatova lustálkodni, jól esik ilyenkor az elindulás új kihívások felé. Ezesetben ez a Pelmo nevű hegy közelébe férkőzés, ott sátorhely találás volt. Mire azonban az elindulás ténylegesen materializálódhatott volna, néhány vaskos fölyhő egy szempillantás alatt felugrott a szikrázóan kék égre, és rosszkedvűen gomolyogtak. De dagadtak a hasak, és az autók megindultak, csak hogy hamarosan megálljanak, és a szemetelő eső néha odacsapott, bármennyire is dagadtak a hasak. Így az autókban próbáltunk várni egy kicsit, hátha elmúlik. Nem várhattunk többet másfél - két óránál, de csak nem állt el, így végül a szemetelő esőben vergődtünk előre, és fel. Az út az elején valóban picit meredek volt, de hamar belankásodott, ugyanakkor dús, zöld, nedves és hűvös erdőn át vezetett, klassz volt! Ám ha olykor kiláttunk a lombok alól, csak a korzózó és most már mérgesen gomolygó fölyhőket láttuk, és néha jobban odacsapott az eső. Nem kellett sokat várni a vad szélre sem, viszont csak most esett le, hogy itt valami komolyabb csapadék készül a nyakbazuhanásra, amikor elkezdődött. Mázlink volt már megent viszont, mert ekkor kb. 100m-re voltunk a térképen megcélzott sátorhelytől! Kérem, elég gyorsan felvertük a sátrakat és csak vártuk, hogy mi lesz. Kicsit durva volt, és sajnos be kellett látnom, hogy a sátram megérett a cserére, illetve a második támadó sorba sorolásra, szivárog a hűtlen állat. A vihar aztán elállt, kicsit kibújtunk páran, hogy mi van akkor. Megdöbbentően szép látvány volt a hegy közvetlen közelében, egy széles tisztás szélén, a dús, nedves fűben állni és nézni a lemenő napot az acélszürke, és ránézésre már kicsit fáradtan gomolygó fölyhők alatt. Vacsoraidő kerekedett s hogy el ne múljék, jó hangulatú étkezésbe fogtunk. Éjszaka ismét esett, körbeeste a sátrakat, álmokat.

A reggel szép volt, napos, meleg. A reggeli finom, a kedvek magasan. A csapat kettévált, az élvonal a Pelmora, mi a környékére készülődtünk, amikor megjelentek Ők, a szarvasmarhák. Az már tegnap világos volt, hogy itt is tehénszarral osztozunk a réten, de az csak most lett egyértelmű, hogy milyen frissel. Pedig nem volt nagy csorda, csak közepes, de volt minden: öreg tehén, fiatal bika, meg a közbülsők. Ugyanakkor ezek kifejezetten agilis lények voltak, nem mint a magyarok, ezek jöttek visszavenni a szaróhelyüket. A félig szétszedett sátrak, szétdobált holmik, a még mindég reggeliző túrázók és a nyakukba kérődző féltonnás dögök nem egy színpadra valók. Menekülésre fogtuk. Szerencsémre én a gázfőzőt ragadtam meg, és a lobogó teavízzel próbáltam a szúrós susnyásban a domboldalra kaptatni, ezt egyszer mindenkinek ki kell próbálni, életrenevelős. Mikor már mindenki felmenekült a domboldalra, és a reggelizők megreggeliztek, a csomagok összepakolódtak, no ekkor rejtekhelyet kerestünk a cumóknak, hisz ezen az estén is itt terveztünk hunyni. Szerencsére a közeli nagy sziklák töve kíválóan megfelelt.

Az élcsapat - most Robi, Dóra, András, Szemi - azonnal el is indult, mi többiek azonban most a Levivel kiegészülve még teázgattunk egy kicsit a lassan elvonulo, győztes tehéncsordát bámulva fentről. Aztán mi is elindultunk, és megkezdtük a vitát a hovatovábbokról, és az odavezető útról. Sok esélyünk persze nem volt, a környéken egy értelmes útvonal volt, ami nem azonnali lejtővel kezdődött: a hegy megkerülése. Na, nem teljes körre gondoltunk, a Civetta még mindig nagyon friss heg volt, de egy laza, mintegy céltalan sétát feltétlen adekvátnak ítéltünk. Elcsatangoltunk tehát a helyi túristaházig a csúnyán agresszív napsütésben, és az árnyékban pihegve nézegettük a ház megett azonnal a meredek morénára kaptató utat. Ehhez még pihenni kell egy kicsit, véltük, de további tétova tíz perc, és egy pofa kóla után aztán nekivágtunk. Csak Zsolt maradt vissza, bevéve magát a bisztróba, áldozva a konzumer-lét, és a hűvös örömeinek, boldogan nélkülözve a naponhörgést morénánmászva.

Az ösvény tényleg meredek volt, de a kóla dolgozott helyettünk, a legnehezebb szakaszt nagyon gyorsan legyűrtük, a továbbiakban pedig nagyjából szintben, enyhébb emelkedéssel vitt az ösvény a morénán. Egészen a durva emelkedőig, amin megállás nélkül kaptattunk fel. Kis pihegés után továbbindultunk a helyenként már dróttal biztosított úton... vagyis inkább azon, ami maradt belőle a tennapi durva vihar után. Helyenként ugyanis egyszerűen nem volt út, csak a szép sima és meredek hegyoldal, a szálkő. Nem volt extrém durva, csak épp annyira, hogy Levi és Veron inkább a csokievést válasszák a továbbmenés helyett. Valószínüleg bennem jobban dolgozott a kóla, mert én csak továbbmentem egy kicsit körbenézni, mennyire veszélyes a téma. Eljutottam aztán egy olyan részig, ahol szintén nem volt járható út, de cserébe már drót sem, ugrani kellett volna. Ezen már én is morfondíroztam, és végül azzal bírtak megállásra, hogy ők biztosan nem jönnek utánam. Közben az út túlfelén megjelent egy idősebb házaspár, és bár én nem láttam őket, Veronkáék megnémulva figyelték, ahogy minden lépést épphogy túlélnek. Visszatértem hát hozzájuk, hogy én is élvezhessem a hirtelen látványosságot. Valóban, azon a szakaszon, ahol én is matekoztam, ők is sokat szenvedtek. Mindenesetre megvártuk, amíg átérnek, hátha értesíteni kell valami szervet. Nem kellett, úgyhogy visszaindultunk, csak hogy szembetalálkozzunk egy szétizzadt Zsolttal, aki megunta a sok kényelmet. A kuloár tetején fotózkodás, szétnézés, aztán irány vissza a házhoz, ahol ismét ledöntöttünk egy kólát, sört.

A nap még magasan kóborolt az égen ekkor, úgyhogy a tehénszarató helyett inkább egy érdekes plató felé csapattunk, ami elég lankásan indult, aztán elég meredeken fejeződött be, de a túlfelén párszáz méteres, függőleges, vagy inkább kissé visszahajló szakadék határolta. Elcsatangoltunk a szakadék széléig, ahol pár órás kérődzésnek estünk a világ dolgait rangsorolva. Emitt érdekes helyi időjárási jelenséggel találkoztunk: a szakadék falát feltehetőleg orrból kapja a helyi szél, amit a fal jobb híján felfelé irányít, így gyakorlatilag alulról kaptuk a pofánkba. Ilyet se éreztem még túl sokszor, maximum ha a ventillátor van alul otthon éccaka. Oszt ebből is elég lett végül, úgyhogy hazacsapattunk a legelőre. Lehordtuk a holmikat a rejtekhelyről, kiteregettük magonk a polfiómokra és vártunk. Mintegy 15 percet, mire Robi megérkezett nagy sietve. (Nem azért sietett, mert dolga volt - ha csak nem maga a sietés - hanem csak úgy, magáért a sietésért, ha másért nem.) Nemsokára a többiek is megérkeztek, így vidám sátorverés vette kezdetét. És akkor meghallottuk a kolompokat, jönnek a szarvasmarhák! Megjelentek, és a magam részéről tisztán láttam, hogy direkt nézték ott vagyunk-e. Mindenesetre céltudatosan és azonnal felénk vették az irányt. A mocskok, ezt már nem nézhettük tétlenül! Nem menekülhetünk folyton a tehenek elől! Mindennel próbálkoztunk a békésen felsorakozó tehenek elriasztása, sőt megrémítése érdekében, de kevesek voltunk. Üvöltöztünk, polifómokat lengettünk, de nagyon hülyén néztek és csak közelebb jöttek. És akkor Zsolt és Szemi végre megtalálták a megoldást (köszönet a Tenkes kapitányának) egy HMS és egy acélbögre segítségével: Szemi átvette a csorda irányítását. Kolompolva megindult a rét másik oldalához, mire először is a valódi tehénfőnök vészes bőgésekkel a nyomába eredt, őt pedig a többiek követték. Szemi elég messzire elkolompolta a teheneket, de aztán körbevették, és elég mérgesen bőgtek neki. Jobb híján egy gyors manőverrel cselezte ki a marhákat, akik még elég sokáig topogtak bőgve a helyszínen, de végül megunhatták, mert lassan elhalt a zajuk. Hosszasan kacarásztunk a történeten a vacsora és lefekvés során, honnan tudhattuk volna mi vár még ránk.

A másnapi terv a San Antonio völgyének becserkészése, sátorhely keresés és mászócélpont találás volt - az előzetes célpontlistában itt a Mnt. Aigner állt. A reggeli procedúrák elég prompt módon zajlottak, már tudtuk, hogy Ők nyolc előtt érkeznek, és az utolsó felcihelődők már hallották az izgatott kolompírozást. Nem akrtuk tudni mivel állnak elő a tehenek, azonnal elindultunk. A reggelit az utat keresztező, bő pataknál költöttük el, és továbbindultunk a kocsik felé. Így visszafelé mintha kicsit hosszabb lett volna az út, és most már a szemerkélő esőtől is megijedtünk, tudtuk mire képes a helyi időjárás - bizony mondom szaporáztuk. Elég sokára értünk a kocsikhoz, de akkor már esett rendesen. Nem mondom, hogy ömlött, de nem is szemerkélt. Esett. Bevágtuk a cumót a kocsikba, becsattantunk mink is... és vártunk. Aztán jött az ötlet, hogy az út melletti étteremben költsünk el egy kávécskát, és közben tervezzük meg a következő napokat szép sorjában, részletesen. Ó, hát így tettünk. Hosszadalmas vita során végül kialakult a közös vélemény, és megszületett az elhatározás: Croda Grande és környéke! Kicsit még csatáztunk azon, hogy végül hogy csorgunk be a Völgybe (András nem engedett belőle), de ezt is kitaláltuk, ígyhát nekivágtunk. Ez az autózás sem volt túl hosszú, és egy igencsak meredek emelkedőben végződött, át kellett csapni egy kis falucskán is, éppcsak elfértek a kocsik a szűk és irgalmatlanul meredek úton. A végállomás egy kicsi, de igencsak bő pataknál volt, itt heves pakolászásba kezdtünk, a következő két napot a környéken terveztük tölteni, de a szállás még jópár méter szinttel feljebb volt, az autók viszont itt maradnak. És amikor összepakoltunk, elindultunk. És amikor elindultunk, beborult. Persze a kaptató első, belezős felén még a nap sanyargatott. Aztán megeredt, elállt, csepegett, lecsapott, elállt, szemetelt. Ezt csinálta. Az út szinte végig elég meredek volt, de szerencsére összességében rövid, és a felső részeken szép kilátás nyílt. Pár kanyar után szinte vízszintes terepre érkeztünk, és már messziről megláttunk egy házat, amit már a térképen is valami üzemnek véltünk. Közelebb érve szörnyű balsejtelem lett úrrá a társaságon (legalábbis a Kocsó Csapaton): ez az épület nem tehenészet?! Nem éppen az volt, valami natív család élte itt nyugis életét, volt kevés nyuluk, disznajuk, és kb. 100 bikájuk... de ezt ekkor még nem tudtuk. Az épület a meredek hegyoldalban ült, egy aránylag vízszintes tisztás szélén, az út kissé elkanyarodva kapaszkodott feljebb. A nap természetesen ismét teljes erővel sütött, így gyorsan árnyékba vetődtünk lélegezni. A rövid pihenő után azonban nemsokára elfogyott az út, megláttuk a bivakházat, célpontunkat. Első ránézésre kb. 50 szarvasmarha lézengett a széles, enyhén lejtős legelőn. Agrártúristák lettünk, ez lett a sorsunk. Belenyugodva totyogtunk fel a házig, ahol a többiek már javában szárították a még mindég vizes sátraikat, és általános szétpakolást csaptak. A házikó takaros volt, ha nem is tökéletesen tiszta. A téli lavináktól egy gigantikus szikladarab védte a hegy felől, és nagyjából a fennsík közepén foglalt helyet. Az idő megjavult, szépen sütött a nap, még egy kis szellő is lengett, klasszul száradtak a nedves holmik. Egyre több szarvasmarha - közelebbi vizsgálódás után kiderült: fiatalabb bikucik - gyűlt a legelőre és közvetlenül a bivakházikó köré. Szerencsére a házikó bejárata előtti kis terecskét, asztalkával, egy karámszerű kerítés vette körbe, és lassan kiderült mi is a szerepe: kintartani a bikákat. Akiket úgy tűnik egyre jobban izgattunk, idővel elég népes csapatok jöttek meglátogatni minket, mindent összevetve valahol az 50-80 közé tenném a számukat. Ha nem kergettük el őket, lassan majdnem mind a karámunk köré gyűlt, buta pofával bámultak. Valószínűleg jókora felhajtás lehettünk, mert nagy izgalmukban később rákezdtek egymás meghágására. Estefelé már az izgatott bőgésüktől zengett a völgy, illetve az egymást kefélő jószágok dörömbölésétől. A szerencsétlen barmai egészen eksztatikus állapotba kerülve a karámunk mellett türücskölték egymást, mely műsor során egyszer az egyik pattant valamelyik farára és futott a szerencsétlennel jó darabon - alaposan ellátva a baját -, majd fordítva. Az éjszaka folyamán sajnos elromlott az idő, másnap reggel csúnyán beborulva fogadott minket, és gyakran eredt el az eső is. Ilyesformán elnapoltuk a Croda Grande attemptet, és úgy döntöttünk, hogy plusz egy napot töltünk itt, illetve a S. Antonio völgyet majd a legutolsó napon, sétálgatva vizsgáljuk meg és fotózzuk le. Szemi természetesen azért nekiindult a csúcsnak, Robi, Levi és szerénységem lekocogtunk a kocsikhoz utánpótlásért, Andrásék és Veronka kis kirándulást csaptak, Zsolt pedig a bikaűzés különféle alternatíváit tesztelte. Az idő egész áldott nap ugyanazt a formát hozta: borult, hűvös, sötét, ködös, esős volt. A kajautánpótlást Andrásék kiegészítették a tehenészetből származó tejjel (csak egy dolog volt gyanús: még nem láttunk tehenet a környéken, ha viszont csak bikák élnek ott, akkor mi van az üvegben?), sajttal, illetve vízutánpótlással. Lassan Szemi is befutott, s megtudtuk, hogy ebben a szép időben egész a csúcsig elsettenkedett. Az este folyamán beesett mág a házikóba egy idősebb olasz házaspár is. A bikák kissé lehültek, lecsendesedtek, az este is nyugodtabban telt, főleg, mikor Szemi felolvasásba kezdett a mesegyűjteményéből (arról nem tudni, az olaszok ezt hogy viselték, de mi nem zavartattuk magunkat).

A reggel sokkal bíztatóbb volt, bár itt-ott akadt még felhő, de közöttük már teljes erőből sütött át a Nap. Mindenesetre az eső nem lógatta a lábát, ezért a csúcstámadás, és ezen belül a prompt indulás mellett döntöttünk. Zsolt komám kivételével - aki ekkorra fogalmazta meg a "szintvonalat csak lefelé lépek át" programját - mindenki nekikerekedett. Ráfeszültünk a dús fűvel és megannyi tehénszarral burkolt ösvényre, és elég gyorsan észrevettük, hogy a házikótól nézve bizony becsapós ez a kis lejtőcske, mert igazából bitang meredek. Amikor a lentről is belátható oldal kb. háromnegyedével végeztünk, pihegtünk egyet. Meglepően messzinek tűnt a rét (hamarosan hivatalos nevet kapott: Kefélő Bikák Rétje). De a kaptató java még hátra volt: a most következő szakasz tán még meredekebbnek, és mindenképpen kihaltabbnak tűnt, ugyanis már egy vékonyabb kuloárban, egyhangú törmelékesen vitt tovább, mindig csak felfelé. Mivel e kuloár hamarosan befordult egy délceg vállacska mögé, még utoljára lepislantottunk a bikákra, a rétre, meg a házra: mintha repülőből bámulnánk! Az ösvény egyre meredekebb és meredekebb lett, a kuloárunk tetejénél gyakorlatilag már a falon másztunk, ami szerencsére roppant tagolt volt. Ez már a bárányok birodalma, nem egy jámbor jószág kóricált bőgicsélve utánunk, csak hogy döbbenten elmeneküljön, ha felé iramodtunk. Némi csokizás után tovább nyomultunk, hogy végre feljussunk a nyeregbe, ami kissé kusza módon több apróbb csúcs és váll között feszült. Komolyabb útelágazáshoz értünk és a térképpel egyeztetve örömmel konstatáltuk, hogy bőven az út felénél járhatunk. Minden komolyabb felhő felszívódott, a nap erősen sütött, és körbenézve a tipikus dolomitok-beli tájkép bűvölte el a csapatot. De az igazán lélegzetelállító látványhoz még feljebb kellett mennünk. További kaptatók után aztán átértünk egy másik hegyoldalba, és egy másik hágón, nem sokkal alattunk megpillantottuk a csúcs előtti utolsó állomásunkat, egy szép piros menedékházat. Pompás állapotban van, öt fekhely plusz asztal. Nem sokat időztünk, azonnal a csúcsnak mentünk. Ehhez már csak kb. 100m szint volt hátra, amit elég gyorsan, jó meredek ösvényen abszolváltunk és máris fent totyorogtunk a villám-marta csúcsszobrocskánál. Érdekesség, hogy a Corda Grande két, ránézésre tökéletesen egyforma csúcsdombocskával rendelkezik, kb. 20 méterre egymástól. Kicsit lepihentünk, ettünkittunk, fotózkodtunk, majd irány haza - a csúcsszél, bár inkább csak szellő volt, hosszú távon randa dolgokra képes. Mivel ez az útvonal aránylag rövid távon kűzdi le a mintegy 1000m szintkülönbséget a házikónktól, ezért a lefelé út sem volt túl hosszú, de annál megerőltetőbb. De perszehogy időben és rendben hazaértünk. Itt megtudtuk, hogy Zsoltunk kiemelkedő affinitással rendelkezik a bikaterelgetésben, sikeresen lezavarta a barmokat egy alsóbb rétre - innentől fogva kevésbé zargattak bennünket. A délután és este ismét nyugodtan telt.

Elérkezett az utolsó reggelünk is. Ezt persze ekkor még nem tudtuk, a tervek ezen a ponton kissé már kuszák voltak. Annyit tudtunk biztosan, hogy beugrunk a S. Antonio völgybe fotózni. Odafele menet azonban a kocsiban elméláztunk rajta, hogy nem célszerűbb-e még aznap (szombat?) korán hazaindulni, hogy a vasárnapot regenerálódással, egyéb tennivalókkal tölthessük, semmint hogy valahol még alvóhelyet keresni, és igazából csak csellengeni céltalanul a környéken, s vasárnap későn hazaesni. A völgy előtt még beestünk egy környékbeli kisvárosba, hogy Robi bekukkanthasson egy sportboltba bakancsnézőbe, majd hogy egy boltban némi frissítőt vehessünk magunkhoz. A völgybe érve - bár az látványosnak bizonyult - a társaság fele (Levi kocsija) az azonnali indulás mellett döntött, a korábbi tanakodás és a völgyben meglehetősen zavaróvá váló hőség miatt. Andrásék csapata tovább időzött, ám végül ők is a szombati indulás mellett döntöttek.

KP
2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR