Túrák
Pirin hegység, Bulgária 2003. február 27. - március 13. (Robi & Lacc)

MenetelésFehér volt... kedves... döglesztő. De semmi nagy. Nem sikerült a gerinctúra, amit eredetileg terveztünk. Ez egy majd 130 kilométeres gyaloglás lett volna. Helyette már az elején feladtuk a fenyőnkúszós részeket (legalább is ezt hittük) és az első harminc kilométert lecsaltuk. Nem volt nehéz döntés, és a lelkünk sem nagyon hisztizett. Jó kétnapi zötykölődés után, mikor leszálltunk a vonatról, az állomáson tavaszi idő, szárazság, meleg és lokális alvóhely hiány fogadott... Az első éjszakánkat egy vasútállomás melléképületének tetején töltöttük. Nem volt pofánk ott főzni, de teljesen megfelelő hálóhely volt. Ha nem is sírtuk vissza, de mindenképp kellemesebb volt, mint csontra fagyva, remegve aludni a sátorban.

Távoli hegycsúcsMásnap megközelítettük a hegyet. Itt a cél már a Vihren csúcs volt, valamint a konceto rész a gerinctúrából, még ez is legalább 90 kilométer hosszal. A rövid vonatozás után elindultunk fölfelé... nekem itt törte föl a bakancs a lábam, és nagyjából itt derült ki, hogy nem hoztunk ragtapaszt.

Lackó még az elején szerzett egy natív természetvédelmi őrt, és nem túl politikusan azt kezdte el neki magyarázni, hogy nincs nálunk puska és nem állatokat lőni igyekszünk a hegyek közé. Azért mosolyogtak, sőt... igazából igen kedvesek voltak velünk, és adtak egy telefonszámot, amit bármilyen probléma esetén felhívhatunk. Nem lett rá szükség, de lelkiekben segített.

Kűzdés fölfeléMajd elkövettük a követező hibát. Le akartunk vágni egy szakaszt a turistaútból, mondván mi hegyet mászni jöttünk. És egy szép kellemes délutánt töltöttünk az igen meredek hegyoldalban. Végül is egy direkt út lett, a pokolba, de egy talpalatnyi helyen kellett megaludnunk, a sátor jóformán nem is lett kifeszítve. A másnapi indulást lelkiekben erősen lehervasztotta, hogy még mindig 60 fokos lejtőn szálfa magas fenyők között és legalább méteres hóban kellet iparkodni.

Naplementés hegyi idillAzért meghozta a gyümölcsét a másnap. Még délelőtt kikeveredtünk az erdőből, egy kellemes kis hegyláb gerincére, ahol alig volt zöldség, csak hó, szikrázó napsütés, kék ég... Azt hiszem, amit várhattunk a hegyektől, azt már itt meg is kaptuk. Embertelenül szép volt.

Körülbelül itt jöttünk rá, hogy a tájékozódás céljából magunkkal hozott turistatérkép semmit sem ér. Lehagyott hegylábak és elnagyolt domborzat segített minket megtudni hol is vagyunk. Ezen túl napjaink jelentős részét töltöttük annak meghatározásával, hogy hol is lehetünk... kevés sikerrel. Rendszerint csak dokumentálni tudtuk merre mehettünk, de a tervezésben a térképnek semmi szerepe nem volt... csak az álmodozásban. Harmadik éjszakánkat egy fagymentes pici nyeregben töltöttük. Feszülő daliás sátorral, rettenetesen sárgák és pirosak voltunk, no meg lelkesek. Ez ugye a térképből nem észre vehető, megoldhatatlan felszíni formák másnapi alattomos megjelenése miatt volt. Mármint a miatt, hogy ezt még nem tudtuk.

Cikis részek felderítéseUgye ezekkel sem lett volna semmi baj, csak nem igazán voltunk eddig sziklán, azt gondoltuk, csak kimerítő caplatásokban lesz részünk. De várt ránk egy nagyon egyszerű gerinc, sok helyütt tiszta szikla. Ami ha nem ketten vagyunk, és nem kell az akkor meg 30 kiló feletti zsákokat is cipelni, nem is lett volna baj. De baj lett... illetve csak rizikós, ami nem emeli a hangulatot. A kötelekkel is inkább az egyszerűbben megoldható lelki biztosítást választottuk. Akkor megesküdtem volna rá, hogy tökéletesen... és így fogjuk legközelebb is megoldani. De azért most nyugodtam mondhatom, hogy nagy hiba lett volna beleesni akármelyikbe is. A végén ráadásul le kellett térni a gerincről. Az az este nem fog elmúlni az emlékeimből... már sötétedett, amikor még mindig volt vagy 80 méter szint. Ami nem sok, de embermagas hóban, meredek lejtőn igen harcos volt. Mire felértem a Lackó már elkészült a sátor helyével... volt ahol másfél méter ásott le... lassú voltam. És fáradt. És vizes. A hálózsákban sem olvadt meg semmi reggelig... szerintem én sem. De Lackót talán még jobban nyomasztotta a hideg. Vagyis úgy tűnt, ahogy rázkódott az a kupac, ami a társamat jelezte. Nyilván ő is nézte eleget, amikor én dideregtem. Rossz volt látni. Ezen az estén azt hiszem nem is tudtunk főzni... hideg volt,no.

A főgerincAztán összekeverednek a napok. Majdnem végig sütött a nap, mentünk hegynek föl, völgynek le. Igyekeztünk elkerülni a rázósabb részeket. Bíztunk nagyon a Pirin-ben. És nem is csalódtunk. Befagyott tengerszemek fogadtak, nyomok nélkül a szűz hóban. Csak ketten így vándorolni a semmiben gyönyörű volt. Talán nem is beszélgettünk... csak mentünk csendesen. Néha Lackó furulyázott. Léha felesleg volt ez a hátizsákban. De sok kedves percet jelentett. És napközben a lábam sem fájt olyan nagyon. Csak reggel amikor valahogy rá kellett erőltetni a bakancsot. De kárpótolt mindenért a színek tisztasága, a kék kékebb, a fehér fehérebb volt, mint most az ablakon kinézve akármelyik rikító plakát... az, ahogyan megváltoztak a "fontos" dolgok, és az is, ahogyan elhittem egy másik emberről, hogy vigyáz rám.

Utolsó esteA végen a Vihren-re sem jutottunk fel. Ott voltunk az aljában, illetve a derekától még föntebb... de el akartam indulni hazafelé. És 10 nap kétszemélyes világából egy hosszú délután alatt nem maradt szinte semmi... Először a síelők jelentek meg... aztán a turisták... autók... Lefele talán még nehezebb is volt, mint föl. Nem nagyon eresztett a hegy. Hótaposók nélkül itt-ott csak hömbölődtünk lefelé. Aztán jó hosszú gyaloglás után egy hideg éjszakát töltöttünk egy kiürült síelőváros lepukkant állomásán. És másnap elindultunk Sofiába.

A kétfős csapatA lekoszlott turistaságnak már átéltük néhány fokozatát. Mégis jól példázza az akkor már közel kétheti mosdatlanság szaghatását, hogy egy ruhacsempész azért ült be mellénk a kupéba, mert sejtette, a vámosok nem bírnak ki sokat benne... és igaza lett. A magyar kalauz a határon szóvá is tette, hogy jó lenne már, ha fürödnénk.

Aztán pesten a keleti aluljárójában elváltunk... rengeteg ember volt. A mi szemünk meg még akkor egy kicsivel nyíltabb. Rossz volt megérkezni a mosolytalan szürke nyomakodó tömegbe, amibe napok multával olyan jó mimikrivel illeszkedtünk be. Jó lenne hinni, hogy csak álcázzuk magunkat a tömegben... talán mindenki csak álcázza magát.

A hegy még ott van... és ha nem is jutottunk fel oda -- pedig megígértük neki is és magunknak is -- még azt hiszem meglátogatjuk a tetejét. És legalább olyan szép lesz, mint ez a 2003. február végi kirándulás.

Durván Pirin A sokadik tengerszem

(További szuper képek a Galériában!)

r
2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR