Túrák
Kacna Jama, Szlovénia, Dec. 28. - Jan. 1.

Átestünk egy időkapun? vagymifene...
Kezdett elegem lenni a január 1-i baleseti statisztikákból, a szilveszteri erőltetett tombolásból és egyáltalán az egész világból. Ilyenkor a korlátok közé szorított emberek megérzik, hogy nincs rajtuk béklyó és a tombolás lehetőségétől megrészegülnek.
Szilveszterkor nyugalmat akart az a kis csapat is, amelynek tagjaként életem legjobb barlangjában tengettem a kr.u. 2006. év utolsó napjait. Találtunk magunknak programot: Fotózni mentünk a szlovéniai Kacna jama barlangba. A méreteitől egy kicsit megszeppenve hallgattam a már ott járt, tapasztalt barlangászokat. Az a 200 m lefele zavart. Egybe akkorát esni az sok! Mi marad belölem, ha leérek? De csak megéri ez a kis para az élményt. Hisz nem lehet baj, amíg az ember a kötélen van.

Aztán az ötletelést és agymenést tett követett. Lackó koma nem kevés fáradsággal és aprólékos munkával a virtuális teret leképezte valósággá. A 200 m aljára hamar leért. Nem volt gond. Miért is lett volna? Én is ott álltam egy akkora terem álljában, amekkorát utoljára a trieszti fennsík Noéjában vagy a Cavallo végpontjánál tapasztaltam és akkor még nem is sejtettem, hogy az egész barlang ilyen és ez a terem csak a jéghegy csúcsa. Elfogott a térélmény mámorító varázsa! Elöntöttek a kérdések: Hogyan jöhett létre mindez? Micsoda emberi léptékkel nem mérhető erők és idők dolgoznak? Mekkora terek vannak a föld alatt, anélkül hogy tudtam volna róluk...

Elindultunk a bivak felé. Kb 1 óra volt. Homokon járok! Mintha a Holland homokdűnék között kolbászolnék éjszaka. Felettem rengeteg tér, nem látom a terem tetejét és akárhogy hegeszt is a karbid lámpa lángja a barlang nem enged magából megmutatni mindent. A tüdőm szinte fürdik a friss és hideg levegőben és lefogadom, hogy örül, kívánja a mély lélegzetet.

Megérkeztünk a bivakba. A többiek már vártak minket, feldobtunk egy levest és otthonosan belaktuk a bivakot. Puha homok a vánkosunk és hatalmas fólia a házunk teteje, a föld gyomrában pedig a központi fűtés termosztátja állandóan komfort fokozaton volt: 10 fokon. A bivak az eszeveszett zabálások, a pihenés és a lehiggadás színhelye lett. Az alvások kifejezetten pihentetőek és fázásmentesek voltak. Kamilla nem is nagyon értette ezt a nemfázás szituációt.

A reggeli kajálás után nekifeküdtünk a fényképezésnek. Téma volt bőven! Tágas járatok, termek, amin egy tank is közlekedhetett volna. Tiszta vizű tavak és cseppkőlefolyások. Megannyi apró momentum, ami az olykor hosszúra nyúlt fényképezésnél akaratlanul is beleivódtak az ember agyába. Igaz, nem is nagyon ellenkeztem! Szép volt! Hagytam, hogy a hatalmas terekből és a korlátolt emberi időszámításból fakadó végtelenségből táplálkozó dimenzók átvegyék az uralmat és túllépjenek velem a napi gondokon: az undorító munkahelyi csatározások emlékein, az emberi kicsinyességen és a gyomorfekélyes-hasmenéses "Ennek már múlt hétre kész kellett volna lennie!" irreális, teljesíthetetlen, és szánalmas kihívásain. Keleten erre biztos azt mondanák: Lelki megtisztulás! Nekem erre van egy másik kifejezésem: Agymosásostérélmény!

Elérkezett az elseje! A kivonulás napja. Nem akartam! Ott akarok maradni. Minek visszacsöppeni az értelmetlen és koncepciótlan civilizációba? Ananászos konzervban akarok parafint égetni, röhögni és együtt lenni a barátaimmal; vaddisznópöri aszalt szilvával, csokis-nagyonkirály-tejbegríz, kötélen csimpaszkodni, gombákon lévő szöcskéket, futrinkákat lesni, kicsi rákok felett narancssárga gumicsónakban kalimpálni, a vokitokival gerjedőset játszani, birkózni Robival...

A felfelé menő 200 m-es út hosszabb volt, de zakatoltak a szebbnél szebb képek és élmények az agyamban. Elértem az első bejárati aknarészig. Lassan Pacocskát is utolérem. Rálassítok. Minek sietni? Nem akorok innen kimenni. Egyre csak szívom magamba a látványt: mohás bevonatú csodálatosan impozáns akna, ellenfényben, közben valami vizes esőszerű hull alá. Most már nevetségesnek tűnik, hogy aggódtam a 200 méteres aknán való lejutáson. Komolyabb aggodalom fog el: mi lesz velem akkor, ha már kiérek? A kinti világ veszélyesebb! A civilizációba is bele lehet halni, de az nem olyan drasztikus. Lassan ölő mérget nyalogatunk, ami először a lélekből csavarja ki az erőt, majd előbb-utóbb a test is belepusztul... A lassításom ellenére kiérek. Kikerültem az időfodorból és visszakerültem az eredeti dimenziómba: a 2007-es év január 1-i baleseti statisztikáihoz és a szilveszteri tombolás romjaihoz.

Gábor

2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR