Túrák
Fonda, 2007 január 26 - 28.

Hallom, ahogy Lacc oldalán megcsörrennek a vasak, egy kötél van közöttünk és még majdnem 700 méter a felszínig. A csapat másik fele már jóval elöttünk jár, a csizmámban áll a hideg víz, az ujjaim épp fölengedtek az első kis kötélszakasztól, kis zúzódásokat érzek a testemen, és a világ minden kincséjért sem cserélnék most helyet senkivel.

Csütörtök este indultunk. Roberto, Lacika, Trombi, Kamilla, Emőke. A barlangot múlt héten a Gubacs beszerelte, jövő héten az FTSK kiszereli, mi meg... hát, mi meg lemegyünk. Tudtam, hogy hideg lesz, hogy mély, hogy szűk, de eszembe se jutott hogy lemondjam.

Késő éjjel érkezünk meg a sípálya aljához, és bevetjük magunkat a kedves megszokott átereszbe, ami barlangászok tucatjait védelmezte már a zord éjszakáktól.

Másnap nincs egyéb dolgunk, mint föltolulni a Gilberti- házhoz, megkeresni a Fonda bejáratát, és kiásni a hóból. A bivakház ajtatát is. A nap nagy része evéssel, ivással, és ízes röhögéssel telik. Hamar elalszunk.

Másnap derűsen, és kipihenten ébredünk (én legalábbis). Hideg van, sötét, és nagyon korán, de az előttünk álló feladat erőt ad. Robi tüsténtkedik, tea, reggeli, kényelmesen megkajálunk, karbidolás, kajákat pakolunk a kisbegekbe, kötelet a nagyba, helyet csinálunk a bivakban, hogy a délelőtt érkező másik csapat elférjen majd. Aztán utolsó pillantás a slószra, átgondolni hogy minden megvan-e, és gyerünk. A barlang nincs messze a háztól, slószban megyünk oda. Lacc és Robi pár peccel korábban indultak, mert a beszerelő csapat visszadobta az első kötélszakaszt, nehogy baj történjen -- azt be kell rakni. Losi részletes leírást küldött a barlangról, hogy minél kevesebb kellemetlen meglepetés érjen minket. Indulás. Nem lesz semmi baj, nyugtatom magamat, én képes vagyok rá, a többiek is képesek. Ez biztos. De azért a 700 méter az mégiscsak 700 méter...

Az eleje sok rövid tagból áll, gyakran hülye formájú szűkületekkel tarkítva. Jó, jó, most még átcsusszanok rajtuk, friss vagyok, és a gravitáció is velem van, de mi lesz kifelé? Sebaj, bírni kell, ezért jöttem ide. Vidáman hatolunk lefelé, csörrennek a karabínerek, siklanak a csigák, a fejekből szellemi gyöngyszemek, a gyomrokból a reggeli kellemes (vagy kevésbé kellemes) emlékei bugyborékolnak ki.

A barlang középső szakasza egy 280 méteres akna. Itt nagyon kell vigyázni. Losi is intett minket, hogy legyünk nagyon óvatosak, omlik. Az akna csodaszép a hatalmas méretével, és a falban megbúvó konglomerátumokkal, ám pont ezért nem gyönyörködhetünk benne. Egy óvatlan mozdulat, a kötél szerencsétlen lendülése, egy rossz lépés, és máris gyerekfej nagyságú darabok hullanak és robbannak iszonyú dübörgéssel az akna alján. A kötéltagok szinte teljesen egymás alatt haladnak, jobban kell figyelni mint amennyire lehetséges. Ez rendesen megcsappantja a csapat pszichikai energiakészletét.

Az akna aljától egy jó kajálás és ürítés után újra kisebb kötélszakaszok várnak ránk, omlásveszély nélkül ugyan, ámde sokhelyütt gyérebb - bővebb csöpögés közepette, ami egy 3 - 4 fokos barlangtól nem a legüdvösebb. Kisebb meanderek következnek, felváltva aknákkal. Az utolsó két kötélszakasz előtt a beszerelőcsapatnak elfogyott a kötele, így ők sajnos nem jutottal el az aljáig. Ennek a két tagnak a beszerelése a mi csapatunkra vár. Lacc gyorsan berakja a köteleket, mi meg türelmesen, csendben vacogunk fölötte.

Az utolsó kötél után egy meander indul a végpont felé. Innen Lackóval indulunk tovább, a többiek elindulnak fölfelé. A meander végig kényelmesen járható, emberszélességű, az alján vizecske csordogál, csudára kedves hatolni benne. A végpontot megpillantva lepadlóztunk: a világ legyszebb szifonja tárult elénk. Nem nagy, de kristálytiszta vizén ahogy csillog a karbidlámpa pici lángja, és a falra vetülve hullámzik... én ezt nem tudom leírni, de azt tudom, hogy ezért megérte az egész...

De nem sokat álmélkodhatunk, indulni kell kifele, mert fázunk, meg nem akarunk nagyon a többiektől sem elmaradni. 700 méter van fölöttünk, és az nem kevés... Visszafelé, még a 280-as akna előtt találkozunk a másik csapattal, (Kilián, Tamasi Dóri, Mező, Szira Fruzsi) akik kora délután indultak le a barlangba. Ők is kifelé tartanak: úgy döntöttek, hogy nem mennek el a végpontig. Az előző kajálóhelyünkön megint megpihenünk, főzünk levest, meleg plusszt, kiöntöm a vizet a csizmámból, karbidolunk, de nem időzünk sokat, lévén hogy talán csak az orrom hegye nem vizes, elindulok előre. Fölfelé valahogyan szerencsésebb utat találtunk a nagyaknában, kevésbé potyogósat, de így is csigamód lassan, elővigyázatosan araszolunk fölfelé. Nem sietünk ott se, ahol már veszélytelen ilyen szempontból, Lacc beget is hoz, meg már nem vagyunk üdék, mint a májusi harmat, de annyi szufla mindig akad, hogy nagyot derüljünk egy - egy őszinte vegetatív megnyilvánuláson, vagy mikor az otromba tehetetlen beget kilátástalanul tuszkoljuk két oldalról egy irreálisan szivatós szűkületben.

De mint mindig, innen is kijutunk egyszer. Ha nem is ugyanúgy nézünk ki, és érezzük magunkat, mint 16 órával ezelött... de kinnt vagyunk. Megérkezni a havas csúcsok közé, térdig érő hóban, világít a hold, a csillagok... szívom magamba ezt az élményt, de nem sokáig, pillanat alatt megfagy rajtam az overall, futólépésben hatolok a bivak felé. Robi, Kamilla és Norbi már átvedlettek, üdítő látványt nyújtanak. Norbinak minden elismerésem, ennyi gyakorlattal nem mindenki csinálta volna végig zokszó nélkül.

Szép lassan mindenki megérkezik, előkerül egy üveg Martini meg egy palack bor, ami gyorsabban fogy el, mint amennyit beszéltünk róla a barlangban. Főzni nincs erőnk: töpörtyűt és szalonnát harapdálunk, és örülünk hogy a szánkig tudjuk emelni a kezünket. Aztán mozdulatlanul alszunk reggelig.

Kajálás, pakolás, sífelvonó (levonó), kocsi...

Már régóta tudom, és mind egyre csak erősödik ez a tudat: mindegy, hogy az ember hol van, csak az nem mindegy, hogy kivel. Ez az a csapat volt, akikkel bármikor bárhova elmennék. Mert megbízom bennük.

Köszi!

e
2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR